A kutyák, hozzánk hasonlóan, ösztönösen társas lények, és amikor emberi környezetben nőnek fel, akkor az emberi családot az első pillanattól kezdve a sajátjuknak tartják, és tevékenységüket is összehangolják az emberi tevékenységgel. Természetükből fakadóan a lakóhelyül szolgáló területükből ugatással tartották távol a közeledő idegent, és szükség esetén meg is védték a települést. Az emberi „falka” tagjait elkísérték vadászataikra, ahol gyorsaságuknak és kiváló szaglóérzéküknek, valamint különleges képességeiknek köszönhetően, amelyekkel kézjeleink, sőt még tekintetünk alapján is megértik, hogy mit akarunk tőlük, maguk is nagyban hozzájárultak a vadászat sikeréhez. Hasonló fontossággal bírt a kutyák emberi közösségen, családon belül elfoglalt helyzete is. A kutyakölykök játékot és szórakozást jelentenek a család számára. Hideg éjszakákon a kutyakölyköket és kis termetű kutyákat ágymelegítőként is használták. A kutyák megbízható táplálékforrást jelentettek azokban az időkben, amikor a megszokott élelmiszerek nem álltak rendelkezésre. A bizonyos tulajdonságok hangsúlyozására irányuló, szelektív tenyésztés tovább fejlődött, és mintegy 5 ezer évvel ezelőtt a mai kutyák formái és méretei (törpék, kis termetűek, óriások, nyomott orrúak) már kialakultak. Annak viszont még mindössze 200 éve, hogy a méret, a forma és a képesség szerinti tenyésztés tényleges iparággá vált, és az ebtenyésztői egyesületek írásban is rögzítették a különböző fajták jellemzőit.

Forrás: Dr. Bruce Fogle – Kutyák